Az elmúlt félév életem legizgalmasabb időszaka volt, tele nehézségekkel, küzdelmekkel, veszteségekkel. A pandémia rámutatott arra, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetek egyéni vállalkozóként és mekkora anyagi, érzelmi kockázat feltenni az életem arra, amiben hiszek. Egy Zöldebb Bolygóban.
A járvány kitörésekor egy nap alatt mondták le az összes felkérésemet, a programokkal teli naptár egyik pillanatról a másikra üres lett. A járulékokat, adókat akkor is ki kellett fizetnem, hiába volt üres a kassza. Több, mint fél év előkészítő munkába került, hogy megalapozzam a vállalkozásom, aminek keretében online marketinggel és hulladékcsökkentésről szóló előadásokkal, zöld edukációval foglalkoztam. Beruháztam felszerelésbe, képzésre, önfejlesztésre, "énmárka" építésbe amikor egy szempillantás alatt kihúzták a lábam alól a talajt. Sokan bátorítottak, hogy vágjak bele de a világjárvánnyal senki nem számolt.
Gyorsan váltottam, de az emberek rettegtek és a cégek nem tudták, hogy meddig tart a járvány, ezért a tartalék előadásaimat sem tudtam megtartani, az online marketingre pedig nem akartak költeni. Maradt a vállalkozás befagyasztása és a sakkozás, hogy hogyan fogom kifizetni a járulékot és az adót? További fél év telt el, munka nélkül, kilátástalanul.
Próbáltam minden erőmmel a Zöldebb Bolygó közösségre fókuszálni aztán megjelentek olyan támadó hangok, hogy úgy döntöttem a saját mentális egészségemet helyezem előtérbe és abbahagyom a tartalmak készítését. A bizonytalanságok közepette nem volt erőm ezerszer elmagyarázni a bizonyítványom, hogy honnan szedem az állításaimat, hogy miért segítek másoknak a háztartási hulladékuk csökkentésében és miért nem teszem ezt 0-24-ben ingyen. Mert nekem is pénzbe kerül az élet, bármilyen meglepő is ez sokak számára. A felhalmozott tudás, a kialakított kapcsolati háló, a befektetett idő pénzbe kerül, minden területen. Időbe telt megértenem, hogy a társadalmunk elvárása a "nekemingyenjár" a "mindenIS".
A blogon átléptük a több ezer olvasót, de nem volt bennem öröm, ezért abbahagytam az írást és a tartalomkészítést, mert annyi támadást kaptam, amit már nem tudtam befogadni. Azt gondolná az ember, hogy a komment szekcióban az egy ügyért harcoló emberek intelligensen képesek kommunikálni, tanulni egymástól, tudnak egymásra higgadtan reflektálni. Sajnos nagyot tévedtem.
Miért osztom meg mindezt? Mert az utóbbi időben többen írtak nekem hogy "irigyellek, minden szuperül összejött Neked, nincs okod panaszra, látom a Facebookon minden király Nálatok". Persze az utat nem látják, amin idáig eljutottunk... Ne csak a sikert mutassuk meg, hanem az utat is.. :)
Amikor senki nem jelentkezett online konzultációra, amikor az előadásaimat lemondták, akkor elgondolkodtam azon, hogy szeretnék-e éhen halni? Minden túlzás nélkül. Nulla megtakarítással, nulla támogatással, albérlet és rezsi fizetéssel meddig tudom a családi béke határát feszegetni? Hiába jelentkeztem állásokra, mindenhol túlképzett voltam a korábbi munkáim miatt, túl tapasztaltnak számítottam mert jártam külföldön. Egy év alatt 1500 helyre küldtem el a jelentkezésem de pozitív válasz nem jött sehonnan, negatív is kb. 7-8 helyről. Lett volna lehetőségünk elindulni külföldre, de úgy döntöttünk maradunk. Immár 8. éve döntöttünk a maradás mellett. A férjem bátorításának köszönhetem, hogy még mindig Magyarországon élünk. Ő jobban hitt abban, hogy itthon is át tudjuk vészelni ezt az időszakot, mint én.
Szóval anyagilag a teljes csőd felé száguldottunk, amikor jött egy lehetőség és úgy döntöttem élek vele. Ennek már több, mint egy éve. Akkor felírtam egy papírra, hogy mit szeretnék elérni egy év alatt, arra koncentráltam, hogy elérjem mindazt, ami a listán szerepelt.
Most, 28 évesen, büszkén mondhatom, hogy a nyelvvizsga megszerzése után, férjhez mentem, megírtam a szakdolgozatomat, sikeresen államvizsgáztam és a Pro Universitate Juventutis díj mellé megszereztem a diplomámat is. Szociális munkás lettem. (most már tényleg túlképzett vagyok..) Ez volt az álmom, amikor Londonban éltem és sikerült!
Néhány hét álmatlan éjszakája után a kezemben tarthattam a szakdolgozatomat.
Jó lett az átlagom és hihetetlenül hálás vagyok a férjemért, aki éveken át támogatott, ebben is ő hitt jobban, mint én. Időközben megtanultam egy új szakmát és a szakdolgozat írással párhuzamosan munkahelyet váltottam, betanultam egy új munkahelyen és ennek köszönhetően sokkal több emberrel tudok beszélgetni a hulladékcsökkentésről, mintha megmaradtam volna a saját mikrokörnyezetemnél.
A kitüntetés mellé megérkezett az Oklevél is :)
Rettentően nehéz volt mindent összeegyeztetni és sikerrel venni az akadályokat. Azt gondolom mindennek egy titka volt. A step by step, baby steps avagy lépésről, lépésre, kis léptekkel haladtam előre. Igyekeztem kizárni a külvilágot és az adott napi feladatra koncentrálni. Ez nem mindig sikerült, zajlott az élet körülöttünk de amikor épp elkalandoztam elővettem a papírt, amin a céljaim szerepeltek, erőt vettem magamon és az adott fejezetre, az adott feladatra, az adott célra fókuszáltam.
Időközben elveszítettem nagyapámat, aki az utolsó nagyszülőként nem érhette meg az örömeimet, sikereimet. Az ismerősi körből is több fiatal és idős ember vesztette életét a járvány miatt. Telt az idő és épp, hogy végre kezdtek helyre jönni a dolgok az életemben elvesztettem az egyik gimnáziumi kollégiumi társamat, aki óriási hatással volt rám a középiskolás évek alatt. Napokig zokogtam a halálhírét követően, egyidősek voltunk. Három hónap telt el a hír óta de még mindig sírok, ha eszembe jut. A legkedvesebb és legderűsebb ember volt, akit valaha ismertem. A mosolya örökre elkísér, pedig nem voltunk soha közeli barátok. Az életével tanított az önzetlenségre, a pozitív hozzáállásra, a sport szeretetére. Az ő halála emlékeztet arra minden nap, hogy addig kell élnünk, amíg élünk. Minden érzelmet meg kell élnünk és szeretnünk kell teljes szívből, mert csak úgy érdemes. A mosolyunk és a kedvességünk pedig mindenkinek jár, önzetlenül.
Az elmúlt években több közeli embert, családtagot is elvesztettem, nem telt el év temetés nélkül, azt hittem "megedződtem már". De az ő halála kényszerített arra, hogy megálljak és átgondoljam, átértékeljem az életem, a döntéseimet. Azt, hogy hogyan élek, mit teszek, mit engedek meg magamnak és mire várok? Mi az az érték, amit adni tudok és kinek szeretnék adni?
Leányfalu 2021
Júniusban az egyik kedves barátnőm nyaralójában voltunk segédkezni, ahonnan ez a panoráma tárult elém. Leányfaluhoz több emlék is köt, az önkéntes évem után az új önkéntesek mentorálását segítettem innen, ide menekültünk a vőlegényemmel a világ elől, amikor úgy éreztük, hogy állítsák meg a világot, mert mi ki akarunk szállni. Leányfalu számunkra menedék és emlékek őrzője. Így, amikor megálltam, csak és elgondolkodtam rajta, hogy mekkora utat járt be az a 14 éves kislány, aki egykor elindult otthonról szerencsét próbálni, csak úgy potyogtak a könnyeim és arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ezt a panorámát láthatom. Hallhatom a madarak énekét és hallhatom a fák susogását, mikor a nyári szellő kertről kertre jár. Ekkor hoztam egy döntést, ami megváltoztatta az életem. Úgy döntöttem nem várok tovább, ideje a tettek mezejére lépni.
Azóta ezért a döntésért dolgozunk nap, mint nap és bár az online jelenlétünk csökkent, itt vagyunk. Sok-sok tervünk van, aminek az előkészítési fázisában vagyunk és amint publikus lesz mire készülünk, írni fogok róla, becsszó!
A nyaralásunk utolsó reggelén beköszöntött az ősz. Forró kávét kortyolva néztem végig, ahogy leszállt a kertre a köd és hálát adtam azért, hogy a hideg csípi az arcomat, a madarak énekelnek, az utolsó fecskék a búcsúra készülnek, a zene szívemig hatol és színes pillangók élvezik az utolsó napsugarakat.
"Ez az egy van, Ez az egy élet, Ez az egy sincs, Ha nem éled. Ez az egy van, Ez az egy élet, Ez az egy, Ugye érted?"
Margaret Island
Hulladékcsökkentő online konzultáció, mentorprogram: zoldebbbolygo@gmail.com
