vidd magaddal

Winter is coming..

2017. augusztus 07. 06:00 - Kalla Lilla Eszter

A gang elcsendesül, nem rikácsol a szomszédasszony mert ma már nem ugat többet a Böbe és Annus néni sem leskelődik a függöny mögül szaftos pletykákra vadászva. Csend van. Senki nem dohányzik a teraszon, nem cívódik a feleség a férjjel, mert az későn ér haza. Túl nagy a csend. Olyan, amikor az embernek feltűnik, hogy valami  éppen most történik.83d3968dab4d8a88ac8e647615dee85c.jpgAz éjjeliszekrényen lévő lámpa meleg fénnyel tölti meg a szobát, olyan barátságos fénnyel, ami olvasáshoz még pont elég. A ventilátor zümmögése átkonvertálódik és már nem emlékszem az unott arcokra a metrón és a város szagára, ami orrfacsaró bűzzel árasztja el az utcákat. Budapesten elviselhetetlenné válik a hőség, este nyitott ablakoknál várja mindenki a szelet, a friss levegőt, a szmogtalanságot. Lehunyom a szemem és érzem, ahogy az idegeim kisimulnak. Krisztián még szöszöl a konyhában, nem szólunk. Az agyam bekapcsolja a saját filmem és másodpercek törtrésze alatt elrepít oda, ami lehűti túlhevült testemet.83383845.jpgLátok egy képet. Mintha egy drónnal repülnék. Egyre közelebb érek, egyre tisztábban látom és megdöbbenek. Magamat látom. Amikor jéghideg volt a tél - amikor otthon anyám nem mondta, hogy hány fok van, csak annyit, hogy "repkednek" a mínuszok- és azon a fagyos délutánon kiszállunk a Lada Nivából és elindulunk a domb teteje felé. Az ormótlan szürke hótaposóm a legjobb szolgálatot teszi aminek nagyon örülök, óvatosan emelem egyik lábam a másik után. 5 méterenként megállok és jelzek, hogy elfáradtam. De egy férfiak által uralt világban olyan voltam, mint egy kisbárány a farkasok között, akik eldöntötték, hogy belőlem akkor is farkast nevelnek ha báránynak születtem. Féltem a meredek domboldalaktól és a magasságtól, de azért szorgosan meneteltem előre a nehéz hóban és mi következett azután, hogy hiszti helyett leküzdöttem a félelmemet? Megláttam a tájat, ahová apró kislányként gyalogoltam. Káprázatos volt. Csillogott a hó, a hóban lábnyomok, a kopár tájat le kellett volna festeni. Odaértünk a leshez és azt mondta apám, hogy másszak fel. Ne aggódjak, nem fogok leesni. Magas volt. És mitől féltem még a meredek dombok után? A magas lesektől. A les lécei bár vastagok voltak, de fagyosak. És féltem felmászni. Felértem és ott ültünk apámmal a lesen. Ketten. Távol a világ minden bajától. Nála fegyver volt és vártuk, hogy mozduljon valami, elinduljanak az őzek az etetőhöz. Nem mozdult semmi. Csak bámultunk a semmibe, ketten, csendben. d3136bc88beb3bc16f890053acd17c3a.jpgNéztem a fegyvertokot, ami mindig velünk utazott az autóban -bárhová mentünk- mert apukám erdész volt. Sosem lehet tudni mikor jön fácán, róka, disznó. Néztem azt a tokot és most eszembe jut, azóta mennyi minden történt és hogy el kellett adni a fegyvereket, hogy fedezzük az ügyvéd költségeit a hagyaték után. De ezt ott akkor, 6 éves kislányként még nem tudtam. Azon gondolkodtam, ahogy meredten néztem a tájat, hogy vajon az őzek hova bújnak el ilyenkor. Mert az erdő messze van és tudom, hogy félnek az utak mellett közlekedni a zaj miatt. Vajon tudják, hogy itt vagyunk? Tovább bámultam a leheletem amit egy szempillantás alatt elnyelt a hófehér táj. Az érintetlen fehér hó elvarázsolt, még sosem láttam olyan szépet. Csendben üldögélni. Hidegben lenni. Érezni, ahogy az arcomat pirosra csípi a tél. Az jutott eszembe, hogy miért élem ezt át? Vajon egyszer erről könyvet fogok írni? Mi az a pillanat, amire ebből emlékezni fogok ha nagy leszek? A fagyos kesztyűmre? Arra, hogy hogyan csillogott a hó a lemenő nap fényénél? Talán arra a megtett útra, ami a dombon felfelé vezetett? Arra, hogy mennyire féltem, hogy lecsúszok a meredek oldalon? Eszembe jutott, hogy csak néznem kell a tájat, talán a jelen pillanatnak nincs akkora jelentősége a jövőmre nézve. Csak a most van. Talán sosem írok erről egy betűt sem, talán sosem fogok emlékezni rá. De most itt vagyok, hideg van és várom, hogy visszamenjünk a vadászházba és a zöld cserépkályha mellett megmelegedhessek. 5453a67fda081cb33f55f81e712eca6e_2.jpgSzerintem azóta sosem éreztem azt a békét a szívemben és azt a csendet a lelkemben. Hiszen az a csend megismételhetetlen. Semmi mozgás- ami vadász körökben nem jelent jót, sem jó szerencsét. Nem láttunk se szarvast, sem őzet, sem semmit. Mégis azt éreztem, hogy beteljesedett a pillanat. Vajon apám tanítani akart ezzel valamit? Mert akkor nem mondta és most már nem mondhatja el soha. Talán csak azt, hogy néha üljek ki egy lesre és csendesedjek el, ne keressem az értelmét a pillanatnak. Mert vannak pillanatok, amikről tudja az ember, hogy az elméje mélyen bevéste magába. Nem egyszer ültünk lesen, nekem mégis ez a pillanat volt az ami bevésődött. És csak 18 évvel később nyert értelmet a hó hideg illata. Ami akkor lehetetlennek tűnt, felmászni a domboldalra, lemászni a fagyos lesről, ma már gyerekes félelemnek tűnik. Mégis.. mennyi olyan dolog van az életünkben, amitől félünk, majd mikor túl jutunk az elménk gátjain és később vissza nézünk csupán mosolygunk, hogy mennyi mindent legyőztünk már és mennyi minden van még előttünk....

fl262160.jpgPár pillanat volt talán? Nem álom volt, valóság. Hirtelen eszmélek, felülök az ágyban és kérem Krisztiánt, hogy adjon egy papírt meg egy ceruzát. Úgy húzom a vonalakat, mintha az életem múlna rajta. Lerajzolom, amit láttam, hogy ne felejtsem el. Mikor abbahagyom látom csak, hogy Krisztián még mindig ugyanott áll, mikor legutóbb lehunytam a szemem. 

Vajon legközelebb hová repít az emlékezetem?

Fotók: Pinterest

komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kallalili.blog.hu/api/trackback/id/tr8012716448

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.