vidd magaddal

Macikávé

2017. július 04. 07:57 - Kalla Lilla Eszter

Szeretem a kávét, kevés olyan emberrel találkoztam, aki nem. Az illatát, ízét, zamatát. A csendet, ami vele jár az őrületbe kergető város zajában. Ez hoz össze bennünket. A reggeli fekete, amit a párunk meglepetésnek szán, a kávé, ami a barátainkkal való találkozás álcája vagy amit mi készítünk, hogy édesanyánkat meglepjük vele. Én egy ideje mégis lustán elnyúlok az ágyon és a híreket olvasom kávézás közben. Talán még egy jót is alszom, más mozgást igénylő tevékenységre nem vagyok képes kávé előtti-alatti-utáni állapotomban. Gondoltam egészen az első Macikávéig.

Figyelem! Őszinte vallomás következik. 

19679711_10213533765482770_1035362958_n.jpgSzombaton délután az Összefogás a Szánhúzókért Alapítványnál sétáltattuk Szemfülest és Zalánt. Ez volt a bemelegítés, ami megtette jótékony hatását, mert nem érzem a lábaimat vasárnap hajnali 6 órakor, két óra múlva kezdődik a Macikávé, ideje felébredni. Fáj minden izmom, amiknek létezését eddig elképzelni sem tudtam. Krisztián álmosan rám néz és pici csalódást vélek felfedezni az arcán. Álomtól bágyadt szemei kérlelnek, hogy maradjak még. Minden hétköznap reggel 5:15-kor csörög az óra. Ma ne, még ne keljek fel. Megölelem és rájövök, hogy ez az egyszerűbb út, újra ugyanúgy végigcsinálni a vasárnapot, visszafeküdni és kipihenni a hét fáradalmait, ahogy az elmúlt hónapokban tettem. Egy pillanatra elgondolkodom, talán tényleg így kellene. Eszembe jut a tegnapi "eredményem", ami az elmúlt hét legaktívabb mozgása volt. 19756194_10213551799493609_1106835462_n.jpgAztán hirtelen valami kopogni kezd a mellkasomban. Egy régi, ismerős érzés, azokból az időkből, amikor esténként egy kemény tesi óra, egy hosszú kézilabda edzés, sok szakkör és tanulnivaló után este másfél órát futottam. Soha nem mértem az időt, a távot, örömfutások voltak ezek, akkor éreztem igazán, hogy élek. Ilyenkor az ember agya valahogy "átkattan" és csak annyit tudok, hogy menni kell. Ma sincs ez másként. Felöltözöm és egy fél zsemle után elindulok. Nem gondolkodom azon, hogy ki lesz ott, merre kell menni, mit fognak gondolni. Csak azt látom magam előtt, hogy ki az ajtón, el a megállóig, fel a buszra, át a hídon, felszállni egy másik buszra és megérkezni. Végre. Egy utolsó bejelentkezés, aztán a telefonom elnémul és talán hónapok óta az első olyan 3 óra következik, amikor nem érdekel, hogy ki telefonál, egyszerűen száműzi az agyam a telefon, internet, megosztás fogalmát. Hazaértem. Abba a világba, amikor még nem volt mindenféle kütyü, hogy azzal töltsük a napot. Egymással töltöttük vagy egy jó könyvvel, bicikliztünk, nevettünk, nagyokat beszélgettünk. Együtt csodáltuk a természet szépségét. 63846b27689682cdb6b2ae7058fd6f06.jpgA Maci Kávé “zergéi” előre mentek, mi pedig lassan sétáltunk felfelé az 1 km emelkedőn bemelegítésként majd elindult a futás, szintén 1 km. Itt jutott eszembe, hogy óvatosan kell ezt a nagy tömeget mozgatni - mert én egyelőre maci helyett a mammut kategóriába tartozom - és a túl sok terheléssel többet ártok, mint használok. Mindenki a maga tempójában fut, kocog, sétál, fújtat. Az utolsó talán csak rám volt jellemző, de végre nem érdekelt. Csodálatos érzés volt az erdőben, fák között madárcsicsergést hallgatni és beszélgetni. Mert mikor elfáradtam jöttek a lelkembe szántó kérdések, amik segítették a sétámat, futásomat. Mert volt mindkettő. Emlékeznem kellett vasárnap hajnali 8 órakor arra a kérdésre, hogy mikor sportoltam, mit, mennyit, hány órát, mit ettem akkor, mit eszem most. Mi az oka az elhízásomnak. Hol tartok most az életemben… Te jó ég. Terápián vagyok. Annyi különbséggel, hogy itt rögtön éreztem a gyógyulást. Az agyam eldugott hátsó szegletében, valahol, valami poros fiókban megtaláltam a válaszokat. Szépen lassan. 13 év kézilabda. 2 év futás. Megdöbbentem a saját válaszaimon - hiszen rengeteg mindent végigcsináltam már és hosszú még az út előttem- mert néha magányos vagyok, néha túl fáradt vagy feszült. Az utóbbi két szó az általam legtöbbet használt érzelmi állapotot kifejező jelző az elmúlt hónapokban. Ezekben az állapotokban pedig elfelejtem az eddigi eredményeket. Elfáradtam. Itt az év vége és érzem, hogy nem bírok annyi terhet cipelni, mint amit rám rak az élet. Így szépen leraktam pár zsákot, minden megtett kmnél. Akkor szembesültem a ténnyel, hogy az egyensúlynak egyelőre csak a súly részét teljesítettem az utóbbi években. Jöttek gondolatok, kérdések, feltámadt bennem a tenni akarás. Nem voltam egyedül, nem kellett bizonyítanom, nem kellett magyarázkodnom, csak tenni kellett egyik lábamat a másik után. Fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő. Eszembe sem jutott. A csapat együtt mozgása jó motiváló erő volt. Így mennem kellett, eszembe sem jutott feladni, hazamenni, azt mondani "majd máskor". Nem fogtam fel mit csinálok. Válaszoltam a kérdésekre, majd én kérdeztem, megint válaszoltam. Így ment ez egészen addig, amíg utol nem értük a csapatot. Szűk ösvények, faleveleken áthatoló napsugarak, fénymorzsák, amik beégtek a szívembe. Közben mellettünk elhaladó futók, túrázók biciklizők, jó kedvvel köszöntek és bátorítások hangzottak el. Nem úgy, mint idegen az idegennek. Hanem, mint futó a futónak. Életemben először futottam terepen. A levezető kör volt számomra a legizgalmasabb. Lejtő, meredek, köves. Mind a három fogalomtól félek, mióta az eszemet tudom. Nem volt időm ezen gondolkodni. Hátulról jött a jelzés, hogy óvatosan a kövekkel, mert mozognak. Aztán elkapott a lendület, elindultam lefelé, kikapcsolt az agyam és csak arra figyeltem, hogy úgy menjek előre, hogy lehetőleg ne gurulás legyen a vége. Ott történt meg az a mentális átfordulás, amikor csak befelé figyeltem, csak a kövekre, az útra, az előttem haladóra. És néha voltak meglepetések. Amikor nem sok kellett volna, hogy guruljak. De nem álltam meg, mert jöttek mögöttem és mert tudtam, hogy képes vagyok rá. Végre nem a cél számított, nem az, hogy beérjek, hanem csak azok a méterek, amiken éppen áthaladtam.
19873636_10213551777653063_518932288_n.jpgAmikor leértünk éreztem, hogy szomjas vagyok, egy kék kútból ittam forrásvizet, Lillafüreden kóstoltam utoljára hasonlót. Friss volt, de nem elég frissítő, hogy magamhoz térjek. Csak kóvályogtam, nem fogtam fel mi történt. Két óra a "hegyen", fel és le. 9 km. A zergéknek várniuk kellett, én csoszogtam be utoljára a közös levezető előtt, de nagyon hálás voltam, hogy velük futhattam életem egyik legnagyobb élménye volt. Aztán amikor hazaértem meglepve tapasztaltam, hogy a lábaimat nehéz egymás után tenni. Este, mikor ránéztem a lépéseimre, hogy mit tettem meg aznap, megdöbbenve tapasztaltam, hogy hónapok rekordját döntöttem meg távolságban és végre futottam 2,5 km-t. Kevés? Attól függ honnan nézzük. Ha azt látom, hogy mit értem el korábban és mennyit bírtam, akkor ez volt a bemelegítés. De ha ránézek a jelenlegi állapotomra, akkor csakis alázattal állhatok meg a tükör előtt és köszönhetem meg a testemnek, hogy hiába jelzett hónapokig folyamatosan, én mégis feladtam mentálisan a fizikai állapotomat. De ő végig kitartott. Megcsináltam ezen a hétvégén azt, amiről azt hittem picit lehetetlen. Nem másokhoz képest mennyi, hiszen voltak olyan futók, akik kezdők, haladók, meg azok, akik már futottak Ultrabalatont. Magamhoz képest jó kezdés volt, várom a folytatást. 
Hétfőn nagyjából nem bírtam mozogni, fájt, de jól fájt. Tudom, hogy ez nem egy pipa a bakancslistán. Ez csak az ébresztő volt, a kávé csak ezután következik. 

Ezúton is szeretném megköszönni Évának, hogy végigkísért és lemaradt velem, vigyázott rám és segített kifeszíteni a beszögezett ládát, amiben a motivációmat, belső hitemet tartom. 

Ezen a héten azt kívánom, hogy vidd magaddal a lehetetlen lehetőségét, tedd próbára magad a következő héten, adj magadnak egy esélyt, hogy megdöntsd a saját rekordjaidat és ne másokhoz mérd magad, hanem győzd le a benned rejlő kétségeket. 

Folytatás következik...

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kallalili.blog.hu/api/trackback/id/tr7012396907

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.